Tóth Gy. László

Néhány gondolat a stratégiaváltás szükségességéről

Nyugat- és Észak-Európa gazdasági aranykora a második világháború után kezdődött és a nyolcvanas években ért végett. A szociális piacgazdaság keretei között a piac és az állam szerepe közötti ideális egyensúlyt a globalizáció megszüntette, a korlátok és ellenőrzés nélküli globális tőke, illetve a szabadpiaci mechanizmusok két évtized alatt ismét felidézték a gazdasági krízis fenyegető rémét.

 

Kiderült: a kapitalizmus nem önfenntartó és nem önszabályozó. A gazdasági racionalizmus megkívánja - a globális szinten is hatékony - új egyensúlyok megteremtését. Ebben mindkét fél érdekelt: a nemzetállamoknak meg kell egyezniük a globalizmus erőivel, illetve intézményeivel. Ma már nyilvánvaló, hogy a szabadpiaci elvek ugyanolyan működésképtelenek, mint az utasításos tervgazdálkodás. Megengedhetetlen, hogy a multinacionális cégek erőfölényüket kihasználva a transznacionális profitszerzés szociális költségeit kizárólag a nemzetállamokkal fizettessék meg, mert ebben az esetben a nemzetállam eszköztelenné és kiszolgáltatottá válik. A globális transznacionális vállalatokkal szembeni ellenállás kétségkívül kockázatokkal járó lépés, de a teljes behódolás viszonylag gyorsan a jövő feléléséhez vezet. A nemzetállamoknak stratégiai jelentőségű megállapodásokat kell kötni a multinacionális cégekkel.

Ugyanez vonatkozik a különböző szövetségi rendszerekre is. Az Európai Unió mostani válságát, a belső szabályozatlanságból eredő pénzügyi egyensúlytalanságon túl, alapvetően az amerikai érdekeltségű befektetői alapok támadása idézte elő.

 

A Nyugat legnagyobb problémája, hanyatlásának egyik legfőbb oka az eladósodottság. Becslések szerint az amerikai államadósság meghaladja a GDP 100 százalékát, Európában pedig eléri a 90 százalékot. A világ teljes államadóssága 40 ezer milliárd dollár körül van, ennek négyötöd részét a nyugati államok adósságai teszik ki. A cégek és a családok adósságai értelemszerűen tovább növelik az eladósodottság mértékét. De az eladósodottság csak ürügy: az USA valójában a dollár megvédése érdekében próbálja meggyengíteni az eurót. Az Egyesült Államok vezetői joggal tartanak Kínától és Indiától. Figyelemre méltó, hogy miközben Kína valuta tartalékainak 61 százalékát dollárban, az EU-hoz gazdaságilag közelítő Oroszország viszont tartalékai 41 százalékát euróban tartja! Geopolitikailag egyértelmű, hogy Kína és India előtörése miatt az oroszoknak le kell mondaniuk régi tervükről, mert nem terjeszkedhetnek a jövőben Ázsia felé.

 

Az Európai Unió jövőjét végső fokon a multinacionális cégek kíméletlen profit-maximalizmusa és az ezt biztosító neoliberális gazdaságpolitika veszélyezteti, sértve ezzel a nemzetállamok szuverenitását. Vitathatatlan, hogy a globális gazdaság a nemzetállami politika fölé nőtt. A nemzetállamok külön-külön esélytelenek a szuverenitás helyreállítására, de egy európai szinten jól átgondolt egységes szabályozással korlátok közé szorítható a globális tőke. A legutóbbi uniós csúcstalálkozón, a nemzeti önrendelkezésük egy részéről önként lemondó országok ezért akarják megmenti az eurót. Németország és Franciaország ebben a kérdéskörben rendkívül elkötelezettnek tűnik. A teljes szuverenitás fenntartása mindig illúzió volt, de a cselekvőképesség megteremtéséhez szükséges szuverenitás biztosítása elérhető cél.

 

A nagyhatalmak - Németország, Franciaország, Nagy-Britannia - unión belüli erősebb érdekérvényesítő képessége miatt mára az is nyilvánvaló, hogy az Európai Unió előbb két- majd többsebességűvé vált. A perifériára szorult uniós országok képtelenek megvédeni magukat a tradicionális értelemben vett Nyugattal szemben. A 2008-ban kirobbant pénzügyi-gazdasági válság azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a nyugati országok saját gazdasági életük stabilizálása érdekében bármikor készek az EU perifériájára telepített üzemeik bezárására, saját piacaik védelmére, kihelyezett bankjaik cserbenhagyására stb.

 

Magyarország geopolitikai helyzetéből következően ma is a német és az orosz birodalom érdekszférájához tartozik. Közép-Európa a mindenkori nagyhatalmi erőviszonyoknak kiszolgáltatott térség volt, ahol a nemzeti érdekek védelme soha nem volt könnyű feladat. Az elmúlt húsz év téves helyzetértékelése miatt Magyarország és Oroszország kapcsolatai lényegében formálisnak tekinthetők, míg az unió tagjaként hazánk szempontjából a német gazdaságtól való függés egyre erősödik. Ugyanakkor az már most is látszik, hogy a szomszéd népekkel szembeni nemzeti érdekérvényesítés ezután sem ígérkezik könnyű feladatnak. Reménytelennek tűnő gazdasági helyzetünk jelentős javulásáig az ellenérdekeltek folyamatos támadásaira számíthatunk.

 

A magyar külpolitikának tudomásuk kell vennie, hogy Egyesült Államok vezetői rádöbbentek a stratégiai túlterjeszkedés veszélyeire és tarhatatlanságára. Ennek következménye az USA fegyveres erőinek kivonulása Irakból. Közép-Európa feladása amerikai szempontból rendkívül racionális lépésnek tekinthető, hiszen a birodalmak bukásának egyik legfőbb oka éppen a túlterjeszkedés: az a helyzet, amikor egy birodalomnak már annyi érdekeltsége és kötelezettsége van a világ különböző területein, amennyinek már nem lehet megfelelni. Nincs mozgósítható erőforrás és eszközállomány a problémák megoldására. Az új helyzetben az Amerikai Egyesült Államok kénytelen lesz újragondolni egész eddigi külpolitikáját, valamint geo-és katonapolitikai stratégiáját. Várhatóan egy kevésbé expanzív, ugyanakkor az ország védelmi képességét növelő - kevésbé költségigényes - stratégia kerül majd előtérbe. A geopolitikai viszonyok átrendeződését egyetlen ország sem hagyhatja figyelmen kívül.

Ebben a helyzetben Magyarország hosszú távú érdeke a Kína, India és Oroszország felé történő nyitás.

 

Magyar Nemzet, 2011. december 27.

 

Forrás: mariaorszaga.hu

Bogár László

Háború és béke

A karácsony a béke és a szeretet ünnepe. Különös és elgondolkoztató, hogy az ellenpont, vagyis a háború és a gyűlölet követőinek nincs ünnepük. Talán azért, mert nekik minden nap ünnep, hisz láthatólag sikeresen rántják egyre mélyebbre a világot a mélységesen mélyen kavargó örvényekbe. Az országok gazdaságát hetek alatt romba dönteni képes pénzfegyverek és a lelkeket szétroncsoló kereskedelmi tévék – igazi tömegpusztító fegyverek ma már – jelentik fő eszközeiket. Az emberek lelki, erkölcsi, szellemi állapotát lökik egyre lejjebb azon a lejtőn, amelynek vége az ismeretlen sötétségbe nyúlik.

 

E láthatatlan permanens világháborúknak három szintje van. Az első szint az emberi lét legmélyebb válságából táplálkozik, a deszakrális nyugati modernitás háborúzik itt a hagyományos szakralitással. Ez a háború az újkorban ugyan a Nyugat felemelkedésével, nagy földrajzi felfedezésekkel és a reneszánsszal kezdődött, de az ontológiai összecsapás a mélyszerkezetben már legalább háromezer éve tart. A mediterránum keleti felében élő népek a kereskedelem és pénzgazdálkodás közvetítő mechanizmusainak igazi mesterei voltak, s lesznek mindig is. E médiu­mok segítségével olyan sebeket ejtettek a szakrális lét talapzatán, hogy ez aztán már logikusan vezetett a Római Birodalom korai globális kapitalizmus kísérletéhez, amely brutalitásával megrendítő előképe a Nyugat mai techno-evolúciós csúcsragadozójának. A kora kereszténység Róma bukása után még tesz egy reménykeltő kísérletet e közvetítő mezők szakralizálására, ám sikertelenül. A mai világban kavargó, pusztító pénzörvények a bizonyítékai annak, hogy sem a kereskedelem, sem a pénzgazdálkodás nem szakralizálható. A harmadik „közvetítőről”, a tömegkommunikációs médiáról már nem is beszélve. A permanens globális háborúnak ez a szintje ma is tabu, így sohasem válhatott a diskurzus tárgyává, mert az ezt vezérlők „összeesküvés-elméletnek” minősítenek minden olyan kísérletet, amely ennek elbeszélésére törekszik.

 

A háború második szintjén a deszakralitás különböző történelmi alakzatokba szerveződött birodalmai küzdenek egymással a dominan­ciáért. Az elmúlt évszázadok történetéből ennek a küzdelemnek a teljesen érdektelen lejátszástechnikai felszínét szokás „történelemként” oktatni, a lényegből mit sem sejtő új nemzedékeknek. Az első „szuperhatalmat” a Fuggerek és a mediterrán tőkestruktúrák (Firenze, Genova, Velence) „kitartottjaként” létrehozott és üzemeltett Habsburgok „gründolták”. Művük az „Újvilág” kíméletlen kifosztására épült. Ez a szuperhatalmi kísérlet azért bukott meg, mert az Újvilágból átszivattyúzott gigantikus aranytömeggel rövidlátó módon valójában riválisait, a hollandokat, angolokat, franciákat táplálta. A spanyol talapzatra épülő Habsburg-konstrukció így két évszázad alatt lehanyatlott. A hollandok rövid időn belül kiestek a főhatalo­mért vívott küzdelemből, így csaknem két évszázadon át az angolok és a franciák küzdenek a deszakrális létrontó Nyugaton belüli főhatalomért. Az amerikai angol gyarmatok „szabadságharcát” a franciák, a francia harmadik rend „szabadságharcát” az angolok igyekeznek diszkréten úgy alakítani, hogy a rivális lehetőleg beleroppanjon. Napóleon ugyan még tesz egy utolsó kétségbeesett kísérletet legalább a kontinentális hatalom megszerzésére, ám megbukik, mert az angolok akkor már sikeresen képesek összefogni e kísérlet letörésére a Londontól Moszkváig tartó Európát. A Szent Szövetség békerendszere tehát egy évszázadon át valójában a Pax Britannica, vagyis az angol dominancia foglalata. Ám az új század, a 20. század elején előbb Németország, majd a „szocializmusnak” nevezett oligarchikus politikai kapitalizmussal „felturbózott” Oroszország tesz kísérletet a dominancia megszerzésére. Ráadásul közben az angolszász modernitás „kihelyezett részlege”, az Egyesült Államok a Brit Birodalommal összehangoltan ugyan, de szintén világuralomra tör. Az újabb „harmincéves háború” hármójuk pusztító erejű összecsapását hozza. (Valójában 1914 és 1945 között ez a harmincéves háború zajlik, közte egy hosszabb fegyverszünettel 1920 és 1939 között.

 

Az elmúlt 66 év békerendszere, a Pax Americana most azért omlik össze, mert a Nyugat által alávetett és kifosztott perifériák, főként Kína és India olyan hihetetlen erejű „szuperkapitalizmust” kezdtek felépíteni és üzemeltetni, amivel gyökeresen átalakíthatják a globális háborúk e nagyhatalmi vetélkedésre épülő második szintjét. Ezen a létszinten ma két fő hadszíntér látszik kibontakozni. Az egyik az angolszász dominanciájú Nyugat és Kína között, a másik pedig a globális Amerika és Európa között. A kettőt az kapcsolja össze, hogy a globális Amerikának mindenképpen meg kell akadályoznia azt, hogy az euró valós világpénz-alternatíva legyen a dollárral szemben, és hogy Ázsia a dollárról esetleg euróra váltsa roppant méretű devizatartalékait.

 

És végül szóljunk röviden a globális háborúk harmadik szintjéről is. Ezt a lokalitások szintjén mindenütt, így Magyarországon is zajló, permanens rejtett polgárháborúk testesítik meg. A deszakralitás létroncsolására épülő aktuális nagyhatalmak ugyanis a nemzeti társadalmak politizációs tereiben kollaboráns szerkezeteket építenek ki, hogy az erőforrások kiszívásának és az ezért esetleg lázadni kész bennszülöttek féken tartásának intézményes rendjét így oldják meg. Egy-egy lokalitás belső, társadalmi újratermelési rendszerében e globális létháborúk itt említett három rétege szinte reménytelenül komplex örvénylésekben kapcsolódik össze. Ezt az örvénylést kellene nagyon pontosan látnunk, ha a magyarság élve akar kikerülni korunk globális háborúiból.

 

Bogár László

Európa öngyilkossága

Korunk a megvalósult abszurditások világa, hiszen csupa olyan dolog látszik megvalósulni rutinszerűen nap mint nap, amiről nemrég még azt gondoltuk, hogy ez maga a teljes képtelenség. A szemünk előtt látszik összeomlani például a második világháború utáni egész békerendszer, ennek minden iszonyú következményével együtt. Európa urai ugyan érzik a történelmi veszélyt, de olyan mértékben foglyai az önmagát szerényen „politikailag korrekt” beszédnek nevező globális vélemény-hatalmi diktatúrának, hogy nem képesek sem a helyzet elbeszélésére, sem a teendők megbeszélésére. A mostani válságtanácskozás ennek a képtelenségnek volt újabb drámai megnyilvánulása. Persze, valóban nem egyszerű a helyzet elbeszélése, mert a mélyülő válságnak számos, egymással bonyolult együtthatásban lévő rétege van. A súlyos eladósodás, ami a felszínen a krízis közvetlen oka, olyan összefüggések következménye, amelyek az uralkodó beszédmód számára megragadhatatlanok. A helyzet megértéséhez azt kellene tisztázni, hogy mire is épült az európai integráció és a vele párhuzamosan létrejövő európai jóléti állam. Az 1929–33-as válság, majd a világháború pusztítása a világot irányító erőket egy új társadalomszerveződési modell létrehozására ösztönözte. Ennek az volt a lényege, hogy a meghatározó tőkestruktúrák távlatos gondolkodásra kezdték felépíteni stratégiájukat. Belátták, hogy a munkaerő-tulajdonosok „jóltartása” hosszú távon nekik is jó befektetés (jóléti állam), mert a humántőke így nagyobb profitot eredményez. És, hogy érdemes mindezt fokozatosan a déli és keleti perifériákra is kiterjeszteni (az integráció déli és keleti bővítése), mert a „belső térben tárolt” gyarmatok szintén „többet hoznak” így számukra.

Mindez valóban új történelmi távlatokat nyitott meg Európa számára, ám a nyolcvanas évektől a helyzet fokozatosan megváltozott. Kontinensünk meghatározó tőkestruktúrái a szédületes gyorsasággal növekvő globális mozgásszabadságukat kihasználva cinikusan felmondták ezt az alkut. Az európai nemzetállamok és munkavállaló polgáraik így egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerültek, mert ők, érthető okokból, nem válhattak olyan „mobillá”, mint a tőke. A kifosztottak hitelek felvételével próbálták/próbálják lassítani kikerülhetetlennek tűnő „lerohadásukat”. De a keserű valóság az, hogy a hitelfelvétel nemcsak hogy nem megoldás, hanem menekülési út helyett a végzetes csapdába való önkéntes belesétálást jelenti. A globális médiarendszer segítségével keltett mesterséges hisztéria ugyanis pillanatok alatt olyan szintre viheti a kamatokat, ahonnan már nincs visszatérés, pénzügyi „fekete lyukba” zuhanhat, a jelek szerint nemcsak egy ország, de egy olyan roppant méretű birodalom is, mint az Európai Unió.

Az Európai Uniót most brutálisan megzsarolta az a globális hatalmi „szuperstruktúra”, amely a pusztító csapda „főkonstruktőre”, és Európa urai engedtek a zsarolóknak, általános pénzügyi diktatúra bevezetését határozták el. A radikális költségvetési szigor indokolt volna, ha a súlyos eladósodást valóban az államok és az állampolgárok okozták volna, de éppen ez az, ami nem igaz!
A deficit és az adósság növekedése ugyanis mindenütt kizárólag a mesterséges hisztériával egekbe vitt kamatok kumulált következménye. Ha tehát ebben a helyzetben – nem vizsgálva, hogy ki okozta az adósságnövekedést –, automatikusan a kiszolgáltatott társadalomra hárítom ennek terheit, akkor ezzel nemcsak hogy nem oldom meg a helyzetet, hanem éppen ellenkezőleg, súlyosbítom azt. Az ennek nyomán gyorsuló ütemben szétrohadó társadalom teljesítménye ugyanis ezután már valóban romlani fog, és a mesterségesen keltett hisztéria önbeteljesítő jóslatként valóban összeomláshoz vezet. És az Európai Unió most éppen ezt készül elősegíteni a múlt heti csúcson született döntéseivel.

Az unió vezetői és az egyes tagországok uralmi elitjei részben meg sem értik mindezt, részben nagyon is értik, de cinikus kollaboránsként a globális birodalmi „szuperstruktúra” kifosztó szivattyúit segítik saját népükkel szemben. Így borítékolható, hogy mindebből nemcsak hogy megoldás nem lesz, hanem minden eddiginél súlyosabb következményekkel járó, kvázi polgárháborús helyzet alakulhat ki Európa országainak többségében.

A magyar kormány, akárcsak a többiek, kutyaszorítóba került. Ha szembemegy a megállapodással, az már rövid távon is olyan pénzhatalmi megtorlásokkal járna, amelyek hetek alatt anarchiába sodornák az országot. Ha viszont elfogadja, akkor olyan brutális, újabb megszorításokat lesz kénytelen bevezetni, amelyek lényegében ugyanezzel a következménnyel járnának. A megoldás az lenne, ha nevén neveznénk a csapdát, és a két, egyaránt semmibe vezető válasz hamis síkjából próbálnánk kitörni. Ehhez azonban, sajnos, mind az érvényes tudás, mind az erkölcsi tartás, mind az ezt kikényszeríteni képes lokális, regionális és globális együttműködés hiányzik.

A túlélés egyetlen esélyét így rövid távon csak az a lavírozó, ügyeskedő, ravaszkodó mentalitás jelentheti, amelytől erkölcsileg irtózhatunk ugyan, ám logikailag itt és most aligha adódik más. De mindeközben hatalmas energiákkal kellene dolgozni legalább a „visszavonuláson”. A most felépülni látszó „páneurópai” globális pénzhatalmi diktatúra ugyanis rohamos gyorsasággal anarchiához, majd káoszhoz vezet Európa-szerte. Csak azok az emberi közösségek maradnak életben, amelyek képesek lesznek mindezt megértve olyan „élőhelyeket” kialakítani, ahová e pusztító diktatúra fegyverei nem érnek el.

Pénzfegyverkezés

Az utóbbi évek és különösen az elmúlt hónapok sokszor már-már apokaliptikus hangulatú globális válságörvényei a pénzt minden eddig elképzelhetőnél fontosabb „főszereplővé” avatták. Érdemes lenne tehát kicsit eltöprengeni azon, hogy mi is az a „valami”, ami – pontosabban a legtöbbünk számára: aminek hiánya – olyan brutálisan nyomult be az emberi létezés legintimebb terébe.

Először azt kell rögzítenünk, hogy a pénz valójában „médium”, és arra szolgál, hogy közvetítse az emberi társadalmakban zajló, az idők folyamán egyre komplexebbé váló anyagi cserefolyamatokat. Ez azonban csak a pénz technikai, tárgyi felszíne. Az idők kezdetén a pénz ontológiai mélyszerkezetében valójában egy döntő fontosságú szakrális funkció lakozott. Ez arra szolgált, hogy segítségével szimbolikusan megjeleníthető legyen a közösségnek az emberi teljesítményekre vonatkozó értékítélete. A tradicionalitás létmódjának szakrális pénze tehát azt tette mindenki számára egyértelművé, hogy aki rendelkezik vele, az olyan anyagi és/vagy szimbolikus teljesítményt nyújtott, amelyet a közösség ezzel a „jelvénnyel” kíván elismerni. Nem véletlen, hogy az első aranypénzeken is már ott volt a szakrális rend földi helytartójának, az uralkodónak a képmása, hogy így méltósággal ruházza fel azt, aki az uralkodó jelvényét felmutatja. Vagyis ekkor még a pénzbe vetett teljes és feltétlen bizalom elválaszthatatlan volt a pénz fizikai testétől. Mindebből logikusan következett, hogy a pénz magántulajdona értelmezhetetlen volt, hiszen ez a közösség értékítéletének jelzésére szolgált, amely funkciót nem lehetett a közösségtől elvonni, elidegeníteni. A szakrális arisztokráciának újra és újra tanújelét kellett adnia annak, hogy méltán hordozza az uralkodó jelvényét, és ha méltatlanná vált, akkor akár fő- és jószágvesztésre is ítélhették, vagyis a pénzvagyona mit sem ért többé, ha már nem volt képes arra a teljesítményre, amelyet a pénz mint közvetítő jelzett. Értelmezhetetlen volt a pénz magánfelhalmozása is, mert azt csak „Isten szerinti” célokra, vagyis a szakrális közösség épülésére lehetett felhasználni, amivel szemben semmiféle „magán” cél nem volt elképzelhető.

Hasonlóan értelmezhetetlen volt 
a pénz kölcsönzése és a kamatszedés is. A kamat ugyanis maga a deszakralizált abszurditás, hiszen exponenciális növekedést feltételez, illetve provokál ki. Az így kierőszakolt kamat exponencialitása azonban az életet elpusztító rákos burjánzással azonos, és az erre irányuló törekvés szülte a profitot is. 

Az immár nem szakrális létkonstrukció lényege, hogy bármilyen tevékenység „szabaddá” válik, így azok is, amelyek sokkal több kárt tesznek a létezésben, mint amennyi hasznot hoznak. Ezt a kollektív öngyilkosságot elrejti az aktus, amely lehetővé teszi, hogy térben és időben máshol halmozódjanak fel a hasznok és a károk (költségek), és a hamis értelmezési ketrecbe zárt alávetettekkel elhitetik, hogy ha „iparkodnak”, akkor majd nekik is jut a haszonból, ha pedig mégsem, akkor ez kézenfekvő bizonyíték arra, hogy nyomorúságukat csakis saját maguknak köszönhetik. Az Újtestamentum példázata arról, hogy Jézus korbáccsal űzi ki a templomból a pénzváltókat és a kereskedőket, arra utal, hogy a tradicionális szakralitás idővel minden emberi közösségben elveszítette az ellenőrzést a deszakralizálódó kereskedelmi- és pénzhatalom felett. Így jutunk el a 16. század kritikus elágazási pontjáig, amikor a katolikus egyház maga állt a deszakralizációs pusztítás élére, amikor a búcsúcédulával létrehozta a „megbocsátásipari művek” bizniszét. Majd a már meghasított egyház másik ágán Kálvin, kényszerűségből ugyan, de mégiscsak legitimálta az üzleti célú kamatszedést, és ezzel megnyílt az út, hogy a protestáns etika a „kapitalizmus szellemét” (Max Weber) kiszabadítsa a palackból.

Ezzel a folyamattal a pénz is radikálisan átalakult, és a deszakralizáció fegyverévé vált. Immár arra szolgál, hogy segítségével a teremtés inverze kialakuljon. Isten a semmiből teremt valamit, a kapitalizmus globális pénzhatalmi rendszere viszont a valamiből teremt semmit, tüntet el mindent, „pénzt teremt” – ami azt jelenti, hogy megelőlegezi a jövő exponenciálisan növekvő profitjait.

Ezek azonban nemcsak a jelenben nem léteznek, hanem a jövőben sem fognak, mert a létezés a szakrális egyensúlyra épül, és nem a folyamatos exponenciális növekedésre. Az emberek egyre nagyobb részét tudják rávenni arra, hogy valóságos munkájukkal megszerzett megtakarításaikat a tőzsdéken, befektetési alapokon keresztül a végzetesen hamis exponenciális délibáboknak a kergetésére áldozzák. És amikor ezt a pénzt pontosan kiszámítható módon elvesztik, akkor a valós áldozataik válnak semmivé, addig felhalmozott vagyonuk pedig szimbolikus áron a rendszer hatalmi magjának haszonélvezőihez kerül. Magyarország, „hála” cinikus kollaboráns elitjeinek, a hétköznapi önújrateremtésének kereteit jelentő valamennyi funkció felett így vesztette el az ellenőrzést.

A pénzügyi, banki, biztosítási, energetikai, hírközlési, távközlési, informatikai és médiaszolgáltatások, a közműhálózatok, a kereskedelem, az élelmiszert és gyógyszert előállító és forgalmazó rendszerek mind-mind idegen érdekeket szolgáló hálózatok kezében vannak, és bármikor szembefordíthatók a magyar társadalommal. A globális hatalmi rendszer pénzfegyverei most már létében fenyegetik a magyar társadalmat, így megmaradásunk egyetlen esélyét csak a teljes szembefordulás jelentheti.

 

Forrás:magyarhirlap.hu